Á -hang

Á hang

Hangtípusa:

  • A Czuczor-Fogarasi Nagyszótár szerint: Önhangzó
  • A gyöknyelvészet szerint: Egyedihang
  • Mai nyelvészeti elnevezése: Ékezetes magánhangzó.

Az „Á” hang hosszú hang. Hangmértéke, hossza két rövid „A” hangnak felel meg.

Rá jellemző példa: bá băbă, pá păpă.

Közönséges tisztább beszédben, tátott szájjal ejtett élesebb nemű, nyilt, hangot fejez ki.

Egyes tájnyelv csoportjainkban, a Palóczok, Barkók, stb. vontatott hangú öblös szájjal:

aa, aá, oa, oá, uá, ejtik.

Az „á” hang jelentései

Hangsúlytól függően:

  1. Lelki állapot kifejezése: pl. á! á! ám, ámé, ámít, ámúl, ásít, ájúl, előtéttel: bá, bám, bámé, bámúl, bámész, bámészkodik, báva, má, mákó, málé, mámmám, mámor, mámmog, tát, táté, tátogat, ezekben:
    • bámulás
    • csodálkozás
    • ostobaság
    • együgyűség
  2. Kedélyállapotot fejez ki:
    • Szívből fakadó teljes szájú indulatok kifejezője ezekben: áh, áhít, áhítat, áhítoz, átok, ádáz, ádázkodik;
    • h előtéttel: há, hála, hálál, hálálkodik.
  3. Természeti hangként, más nyelvekben is a fentiekhez hasonló jelentésű, szók alaphanghaja.

Az „Á” hang a magyar nyelvben.

Második betű a magyar ABC-ben.

A mélyhangok osztályába tartozik.

Magas hangon hangrendi társa a hosszú „É” hang.

Az „É” hang a nyelvünkben kétféle:

  1. Tompább vagy zártabb hangzatú, ami tájejtéssel í-re nem szokott változni:
    • ér (rivus, vena, vér-ér)
    • szél (ventus, szél-vihar),
    • egér,
    • kerék,
  2. Élesebb vagy nyíltabb, mely több vidéken í-vel cseréltetik föl:
    • ér (pertingit, elér),
    • szél (margo, lapszél),
    • bér,
    • vér,
    • vég,
    • verés,
    • ütés.

A fenti hasonlatnál fogva gyanítható, hogy hajdan, mikor az eredeti nyelvérzék finomabban működött, kétféle hosszú „Á” létezett.

A „É” mint párhuzamos társa alapján:

  1. Tompa „A” ékezet nélküli
    • dér-deret
    • sár-sarat
    • nyár-nyarat
    • egér-egerek
    • agár-agarak
    • kenyér-kenyerek
    • kosár-kosarak
  2. „E”-„A” végű nevek tővégződése előtt
    • kepe-kepék
    • kapa-kapák
    • kepét-kapát
    • kepém-kapám
    • kepével-kapával
    • kepéhez-kapához
    • kepénél-kapánál
    • kepén-kapán
    • kepére-kapára
    • kepés-kapás
    • kepéz-kapáz
    • kepécske-kapácska
  3. A gyakorlatos él-ál igeképzőkben:
    • üldögél, álldogál
    • mendegél, járdogál
    • eddegél, iddogál
    • melyeket a régiek röviden is használtak: üldögel, álldogal
  4. A második személyű él- ál igeragban, midőn mássalhangzóhoz járul:
    • mentél, jártál,
    • vertél, csaptál,
    • egyél, igyál;
    • elmélkedjél, gondolkodjál, ezeket szintén némely tájakon röviden ejtik, sőt elemzés szerint csak így is helyesek.
  5. A nél-nál, vé-vá, ragokban:
    • szegénynél,
    • gazdagnál,
    • kővé,
    • lóvá
  6. Az É-Á helymutató ragokban:
    • fölé,
    • mögé,
    • alá, melyek eredetileg, és némely tájejtéssel rövidek, mint a hasonló,
    • messz-e,
    • od-a,
    • tov-a,
    • haz-a szókban.
    • Az ért, ig névmódosítók előtt tájszokásilag rövidek:
    • kefe-ért,
    • kepe-ért,
    • fa-ért,
    • munka-ért,
    • fa-ig,
    • háza-ig,
    • ország szerint rövidek pedig a kor, ság, ség, beli, és i képzők előtt:
    • mente-kor,
    • járta-kor,
    • renyhe-ség,
    • lusta-ság,
    • megye-beli,
    • gulya-beli,
    • hetye-i,
    • buda-i. Honnan hasonlat szerint gyaníthatni, hogy a az é á helymutató ragokban 2)-dik pont alatt elszámlált ragok és képzők előtt eredetileg rövidek voltak:
    • kapa-val,
    • kepe-vel,
    • kapa-nak,
    • kepe-nek, stb.
    • Később kapa, kepe szókhoz némi gyönge utóhehentés (spiritns lenis) járult:
    • kapah, kepeh mint ennek világos bizonysága több régi nyelvemlék, pl. a Báthori bibliája, debreczeni legendás könyv, és némely más nyelvek, pl. a persa nyelv, melyben az önhangzón végződő szók mindig h-t veszen föl utól. Így lőn
    • kapah-nak
    • kepeh-nek alakokból egy szóvá olvadtan
    • kapának kepének.

Élesebb „É”, következésképen hangrendi párhuzam szerint élesebb „Á” hangzik bizonyos képzőkben: ezek é-je,  í-re szokott tájejtésileg változni, ilyenek:

  • ék ák:
    • mellék,
    • környék,
    • czulák,
    • fonák,
  • ély ály:
    • fekély
    • görvély,
    • osztály
    • nadály,
  • ény ány:
    • legény,
    • kötény,
    • vágány,
    • csákány,
  • ész ász:
    • kertész,
    • ökrész,
    • juhász,
    • kanász,
  • ész ász igeképző:
    • csenevész,
    • kotorász,
    • és ás:
    • verés,
    • heverés,
    • marás,
    • takarás,
  • mény mány:
    • vetemény,
    • eredmény,
    • hagyomány,
  • vény vány:
    • kérvény,
    • törvény,
    • látvány,
    • halvány,
  • ség ság:
    • szépség,
    • bőség,
    • jóság,
    • csúfság,
  • énk ánk:
    • élénk,
    • félénk,
    • nyalánk,
    • falánk.

Az igeragozásban élesek, midőn két vagy három önhangzóból húzódnak öszve:

  • verék = vere-ek,
  • verél = vere-el,
  • verénk = verě-enk,
  • verétek,
  • verének;

 

  • marék,
  • marál,
  • maránk,
  • marátok,
  • marának;

 

  • verém = vere-e-em,
  • veréd= vere-e-ed,
  • veré = vere-e-e,

vagy

  • ver-é-j-e,
  • marám,
  • marád, stb.

Hasonlóan:

  • vernék,
  • marnék,
  • vernél,
  • marnál,
  • vernénk,
  • marnánk.

Mindezek szabatos kiejtésére a kulcsot azon „é” szolgáltatja, mely tájejtéssel, és elterjedt régi szokás szerint „í” hanggal váltakozik.[1]

Az „á” némely szókban tájszokásilag „é”-vel cseréltetik föl:

  • tovább tovébb,
  • arrább arrébb,
  • odább odébb,
  • hamarább hamarébb,
  • hátrább hátrébb,
  • rákász rákész.

Némely gyökszókban és képzőkben rövid „a” helyett divatozik:

  • hágy = hagy,
  • ád = ad,
  • ápol = apol,
  • láng = lang,
  • árpa = arpa,
  • ángolna = angolna,
  • óriás = órias,
  • uriás = urias,
  • kaczkiás = kaczkias,
  • fuvát = fuvat,
  • korlát = korlat,
  • magyarán = magyaran,
  • igazán = igazan,
  • fonál = fonal.

Több gyökszóban a rövid „a” hangtól egészen különböző kiejtésű hang, a rövid „á” melyet értelemváltoztatás nélkül fölcserélni nem lehet[2], pl. ezekben:

  • ág ag,
  • ágy agy,
  • vágy vagy,
  • hál hal,
  • csáp csap,
  • már mar,
  • tár tar,
  • rág rag,
  • nyál nyal,
  • váll vall,
  • tág tag,
  • tár tar,
  • kár kar,
  • kánya kanya,
  • bánya banya, stb.

Más részről az „á” és „é” több rokon értelmű szóban, mint egymásnak változatai fordulnak elő, pl.

  • ár (pretium), érték (valor), bér = fizetett ár;
  • sár csér;
  • vág vég;
  • tár tér;
  • vás vés;
  • táv tév;
  • láb láp;
  • fonák fenék;
  • kágyló kágyó, kégyó, c
  • sáp csép, stb.

Természetutánzó hang

Természetutánzó hang. Bizonyos lelki vagy kedélyi állapotok kifejezésére, melyek szájtátás által nyilatkoznak, milyenek

  1. A bámulás, csudálkozást, ostobaságot együgyüséget jelentők, pl. á! á! ám, ámé, ámít, ámúl, ásít, ájúl, előtéttel: bá, bám, bámé, bámúl, bámész, bámészkodik, báva, má, mákó, málé, mámmám, mámor, mámmog, tát, táté, tátogat,
  2. Némely teljes szivből fakadó, s mintegy nyilt szájon kiömlő indulatokat jelentők, mint: áh, áhít, áhítat, áhítoz, átok, ádáz, ádázkodik; h előtéttel: há, hála, hálál, hálálkodik. Mint természeti hang más nyelvekben is hasonló jelentésü szók alaphangja.

Képző

 

Határozói képző:

Fenhangu szókban megfelel neki az „é”:

  • al-á,
  • re-á összvehúzva rá,
  • tovább-á sok-á,
  • el-é,
  • fel-é,
  • föl-é,
  • mell-é;

Néha előszellettel:

  • ho-vá, tájejtéssel: há,
  • hoz-já

Régiesen, ma:

  • hoz-zá, melyhez hasonló köz-zé = köz-jé.

Jelent valahová, egy helyről máshová menést. A régieknél előfordul helynevek mellett is:

“Annak utána, hogy Bakits Pál Győré szálla” (Tanúhallgatás a XVI. századból. Magyar Nyelvemlékek II. kötet 50. lap);

“Mehmeth basa két negyvenezer embervel jutott fel Pesté” (Ugyanott az 51. lapon).

  • Eredetére nézve nem más, mint a távolra mutató rövid „a”, aminthogy ezekben:
  • ho-v-a,
  • haz-a

Röviden is ejtetik.

Néha toldalékul még ba be ragot is vesz magához, különösebben a fenhangú szókban, mint

  • elé-be,
  • közi-be (= közé-be),
  • föli-be (= fölé-be).

Igerag

Igerag a határozott vagy tárgyi igeviszonyítás első multjában és óhajtó módjában;

Fenhangú szókban megfelel neki az „é”:

  • lát-á,
  • hall-á,
  • olvas-á;
  • szeret-é,
  • dicsér-é,
  • kér-é,

Melyek régiesen így állanak:

  • láta-ja,
  • halla-ja,
  • olvasa-ja,
  • szerete-je,
  • dicsére-je.

Ezen ragok a halotti beszédben va ve alakban fordulnak elő:

  • halla-va,
  • terömte-ve,
  • felede-ve,
  • vete-ve;

J vagy V nélkül is ezekben:

  • tiluto-a (= tilto-a = tiltá) és mondo-a (= mondá);

gyakrabban előjön ezen régies ja, je az óhajtó módban:

  • hallana-ja,
  • látna-ja,
  • dicsérne-je,
  • kérne-je.

Az „á” és illetőleg „é” tehát mindenütt öszve van vonva a határozatlan vagy alanyi igeviszonyítás félmúltat alkotó „a-e” ragból.

  • A tárgyat „j” vagy „i” és egyszersmind
  • személyt „a” vagy ”e” = „ő”
  • mutató „ja”, „je” [3] ragokból:
  • hall-a-j-a vagy hall-a-v a = hall-á,
  • feled-e-j-e vagy feled-e-v-e = feled-é.

Á > A igerag, és Személynévmás.

[1] – melytől Heltai és Erdősi a másik hosszú „é” hangot különös jegy által különböztették meg, pl. a kéz, ég (coelum) fenék szókat Heltai ilyformán irta: kęz, ęg, fenęk, Erdősi pedig: kęz, ęg, fenęk.

[2] Ősnyelvi gyökszó kapcsolat.

[3] A halotti beszéd szerént: va-ve

A bejegyzés kategóriája: Á hang
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.