Á hang
Hangtípusa:
- A Czuczor-Fogarasi Nagyszótár szerint: Önhangzó
- A gyöknyelvészet szerint: Egyedihang
- Mai nyelvészeti elnevezése: Ékezetes magánhangzó.
Az „Á” hang hosszú hang. Hangmértéke, hossza két rövid „A” hangnak felel meg.
Rá jellemző példa: bá băbă, pá păpă.
Közönséges tisztább beszédben, tátott szájjal ejtett élesebb nemű, nyilt, hangot fejez ki.
Egyes tájnyelv csoportjainkban, a Palóczok, Barkók, stb. vontatott hangú öblös szájjal:
aa, aá, oa, oá, uá, ejtik.
Az „á” hang jelentései
Hangsúlytól függően:
- Lelki állapot kifejezése: pl. á! á! ám, ámé, ámít, ámúl, ásít, ájúl, előtéttel: bá, bám, bámé, bámúl, bámész, bámészkodik, báva, má, mákó, málé, mámmám, mámor, mámmog, tát, táté, tátogat, ezekben:
- bámulás
- csodálkozás
- ostobaság
- együgyűség
- Kedélyállapotot fejez ki:
- Szívből fakadó teljes szájú indulatok kifejezője ezekben: áh, áhít, áhítat, áhítoz, átok, ádáz, ádázkodik;
- h előtéttel: há, hála, hálál, hálálkodik.
- Természeti hangként, más nyelvekben is a fentiekhez hasonló jelentésű, szók alaphanghaja.
Az „Á” hang a magyar nyelvben.
Második betű a magyar ABC-ben.
A mélyhangok osztályába tartozik.
Magas hangon hangrendi társa a hosszú „É” hang.
Az „É” hang a nyelvünkben kétféle:
- Tompább vagy zártabb hangzatú, ami tájejtéssel í-re nem szokott változni:
- ér (rivus, vena, vér-ér)
- szél (ventus, szél-vihar),
- egér,
- kerék,
- Élesebb vagy nyíltabb, mely több vidéken í-vel cseréltetik föl:
- ér (pertingit, elér),
- szél (margo, lapszél),
- bér,
- vér,
- vég,
- verés,
- ütés.
A fenti hasonlatnál fogva gyanítható, hogy hajdan, mikor az eredeti nyelvérzék finomabban működött, kétféle hosszú „Á” létezett.
A „É” mint párhuzamos társa alapján:
- Tompa „A” ékezet nélküli
- dér-deret
- sár-sarat
- nyár-nyarat
- egér-egerek
- agár-agarak
- kenyér-kenyerek
- kosár-kosarak
- „E”-„A” végű nevek tővégződése előtt
- kepe-kepék
- kapa-kapák
- kepét-kapát
- kepém-kapám
- kepével-kapával
- kepéhez-kapához
- kepénél-kapánál
- kepén-kapán
- kepére-kapára
- kepés-kapás
- kepéz-kapáz
- kepécske-kapácska
- A gyakorlatos él-ál igeképzőkben:
- üldögél, álldogál
- mendegél, járdogál
- eddegél, iddogál
- melyeket a régiek röviden is használtak: üldögel, álldogal
- A második személyű él- ál igeragban, midőn mássalhangzóhoz járul:
- mentél, jártál,
- vertél, csaptál,
- egyél, igyál;
- elmélkedjél, gondolkodjál, ezeket szintén némely tájakon röviden ejtik, sőt elemzés szerint csak így is helyesek.
- A nél-nál, vé-vá, ragokban:
- szegénynél,
- gazdagnál,
- kővé,
- lóvá
- Az É-Á helymutató ragokban:
- fölé,
- mögé,
- alá, melyek eredetileg, és némely tájejtéssel rövidek, mint a hasonló,
- messz-e,
- od-a,
- tov-a,
- haz-a szókban.
- Az ért, ig névmódosítók előtt tájszokásilag rövidek:
- kefe-ért,
- kepe-ért,
- fa-ért,
- munka-ért,
- fa-ig,
- háza-ig,
- ország szerint rövidek pedig a kor, ság, ség, beli, és i képzők előtt:
- mente-kor,
- járta-kor,
- renyhe-ség,
- lusta-ság,
- megye-beli,
- gulya-beli,
- hetye-i,
- buda-i. Honnan hasonlat szerint gyaníthatni, hogy a az é á helymutató ragokban 2)-dik pont alatt elszámlált ragok és képzők előtt eredetileg rövidek voltak:
- kapa-val,
- kepe-vel,
- kapa-nak,
- kepe-nek, stb.
- Később kapa, kepe szókhoz némi gyönge utóhehentés (spiritns lenis) járult:
- kapah, kepeh mint ennek világos bizonysága több régi nyelvemlék, pl. a Báthori bibliája, debreczeni legendás könyv, és némely más nyelvek, pl. a persa nyelv, melyben az önhangzón végződő szók mindig h-t veszen föl utól. Így lőn
- kapah-nak
- kepeh-nek alakokból egy szóvá olvadtan
- kapának kepének.
Élesebb „É”, következésképen hangrendi párhuzam szerint élesebb „Á” hangzik bizonyos képzőkben: ezek é-je, í-re szokott tájejtésileg változni, ilyenek:
- ék ák:
- mellék,
- környék,
- czulák,
- fonák,
- ély ály:
- fekély
- görvély,
- osztály
- nadály,
- ény ány:
- legény,
- kötény,
- vágány,
- csákány,
- ész ász:
- kertész,
- ökrész,
- juhász,
- kanász,
- ész ász igeképző:
- csenevész,
- kotorász,
- és ás:
- verés,
- heverés,
- marás,
- takarás,
- mény mány:
- vetemény,
- eredmény,
- hagyomány,
- vény vány:
- kérvény,
- törvény,
- látvány,
- halvány,
- ség ság:
- szépség,
- bőség,
- jóság,
- csúfság,
- énk ánk:
- élénk,
- félénk,
- nyalánk,
- falánk.
Az igeragozásban élesek, midőn két vagy három önhangzóból húzódnak öszve:
- verék = vere-ek,
- verél = vere-el,
- verénk = verě-enk,
- verétek,
- verének;
- marék,
- marál,
- maránk,
- marátok,
- marának;
- verém = vere-e-em,
- veréd= vere-e-ed,
- veré = vere-e-e,
vagy
- ver-é-j-e,
- marám,
- marád, stb.
Hasonlóan:
- vernék,
- marnék,
- vernél,
- marnál,
- vernénk,
- marnánk.
Mindezek szabatos kiejtésére a kulcsot azon „é” szolgáltatja, mely tájejtéssel, és elterjedt régi szokás szerint „í” hanggal váltakozik.[1]
Az „á” némely szókban tájszokásilag „é”-vel cseréltetik föl:
- tovább tovébb,
- arrább arrébb,
- odább odébb,
- hamarább hamarébb,
- hátrább hátrébb,
- rákász rákész.
Némely gyökszókban és képzőkben rövid „a” helyett divatozik:
- hágy = hagy,
- ád = ad,
- ápol = apol,
- láng = lang,
- árpa = arpa,
- ángolna = angolna,
- óriás = órias,
- uriás = urias,
- kaczkiás = kaczkias,
- fuvát = fuvat,
- korlát = korlat,
- magyarán = magyaran,
- igazán = igazan,
- fonál = fonal.
Több gyökszóban a rövid „a” hangtól egészen különböző kiejtésű hang, a rövid „á” melyet értelemváltoztatás nélkül fölcserélni nem lehet[2], pl. ezekben:
- ág ag,
- ágy agy,
- vágy vagy,
- hál hal,
- csáp csap,
- már mar,
- tár tar,
- rág rag,
- nyál nyal,
- váll vall,
- tág tag,
- tár tar,
- kár kar,
- kánya kanya,
- bánya banya, stb.
Más részről az „á” és „é” több rokon értelmű szóban, mint egymásnak változatai fordulnak elő, pl.
- ár (pretium), érték (valor), bér = fizetett ár;
- sár csér;
- vág vég;
- tár tér;
- vás vés;
- táv tév;
- láb láp;
- fonák fenék;
- kágyló kágyó, kégyó, c
- sáp csép, stb.
Természetutánzó hang
Természetutánzó hang. Bizonyos lelki vagy kedélyi állapotok kifejezésére, melyek szájtátás által nyilatkoznak, milyenek
- A bámulás, csudálkozást, ostobaságot együgyüséget jelentők, pl. á! á! ám, ámé, ámít, ámúl, ásít, ájúl, előtéttel: bá, bám, bámé, bámúl, bámész, bámészkodik, báva, má, mákó, málé, mámmám, mámor, mámmog, tát, táté, tátogat,
- Némely teljes szivből fakadó, s mintegy nyilt szájon kiömlő indulatokat jelentők, mint: áh, áhít, áhítat, áhítoz, átok, ádáz, ádázkodik; h előtéttel: há, hála, hálál, hálálkodik. Mint természeti hang más nyelvekben is hasonló jelentésü szók alaphangja.
Képző
Határozói képző:
Fenhangu szókban megfelel neki az „é”:
- al-á,
- re-á összvehúzva rá,
- tovább-á sok-á,
- el-é,
- fel-é,
- föl-é,
- mell-é;
Néha előszellettel:
- ho-vá, tájejtéssel: há,
- hoz-já
Régiesen, ma:
- hoz-zá, melyhez hasonló köz-zé = köz-jé.
Jelent valahová, egy helyről máshová menést. A régieknél előfordul helynevek mellett is:
“Annak utána, hogy Bakits Pál Győré szálla” (Tanúhallgatás a XVI. századból. Magyar Nyelvemlékek II. kötet 50. lap);
“Mehmeth basa két negyvenezer embervel jutott fel Pesté” (Ugyanott az 51. lapon).
- Eredetére nézve nem más, mint a távolra mutató rövid „a”, aminthogy ezekben:
- ho-v-a,
- haz-a
Röviden is ejtetik.
Néha toldalékul még ba be ragot is vesz magához, különösebben a fenhangú szókban, mint
- elé-be,
- közi-be (= közé-be),
- föli-be (= fölé-be).
Igerag
Igerag a határozott vagy tárgyi igeviszonyítás első multjában és óhajtó módjában;
Fenhangú szókban megfelel neki az „é”:
- lát-á,
- hall-á,
- olvas-á;
- szeret-é,
- dicsér-é,
- kér-é,
Melyek régiesen így állanak:
- láta-ja,
- halla-ja,
- olvasa-ja,
- szerete-je,
- dicsére-je.
Ezen ragok a halotti beszédben va ve alakban fordulnak elő:
- halla-va,
- terömte-ve,
- felede-ve,
- vete-ve;
J vagy V nélkül is ezekben:
- tiluto-a (= tilto-a = tiltá) és mondo-a (= mondá);
gyakrabban előjön ezen régies ja, je az óhajtó módban:
- hallana-ja,
- látna-ja,
- dicsérne-je,
- kérne-je.
Az „á” és illetőleg „é” tehát mindenütt öszve van vonva a határozatlan vagy alanyi igeviszonyítás félmúltat alkotó „a-e” ragból.
- A tárgyat „j” vagy „i” és egyszersmind
- személyt „a” vagy ”e” = „ő”
- mutató „ja”, „je” [3] ragokból:
- hall-a-j-a vagy hall-a-v a = hall-á,
- feled-e-j-e vagy feled-e-v-e = feled-é.
Á > A igerag, és Személynévmás.
[1] – melytől Heltai és Erdősi a másik hosszú „é” hangot különös jegy által különböztették meg, pl. a kéz, ég (coelum) fenék szókat Heltai ilyformán irta: kęz, ęg, fenęk, Erdősi pedig: kęz, ęg, fenęk.
[2] Ősnyelvi gyökszó kapcsolat.
[3] A halotti beszéd szerént: va-ve