“Ó” hang (OO-hang)
A CzF leírása:
| *Ó.[*] | |
|
*Ó |
|
| kisded alakban ó, huszonötödik betü a magyar ábéczében, s az önhangzók sorában kilenczedik. Megnyujtott, zárt vastaghang, melyet a rövid o-tól szabatosan meg kell különböztetnünk, nem csak azért, hogy némely szók értelmét változtatja, pl. kor kór, koros kóros, boka bóka, bob bób, hanem hangmértani okból is, mennyiben a hosszu ó két rövid o-nak felel meg, pl. “ónosodik” szóban. S nem hibázunk, azt állítván, hogy, mint minden hosszu önhangzó, ez is két vagy több rövid s egybeolvadott hangból, melyek egyike minden esetre zárt, állott elé; mit igazolni most nem feladatunk; egyébiránt némely kétségtelen esetet láss az Előbeszéd 44. lapján. Mint mély, vastag hangzónak hangrendileg megfelelő magas vékonyhangu társa ő, pl. gum-ó güm-ő, jár-ó kel-ő, járand-ó kelend-ő, hány-ó-dik vet-ő-dik. Sok vidéken többé-kevésbé terjedt tájejtéssel ol al szótagból huzódott öszve, mint: ódon oldoz, ócsó olcsó, ódal és ódó oldal, bódog boldog, fót folt, tót told, ót olt, dógozik dolgozik; szóga szolga; ótár oltár; óma alma; szóma szalma stb. | |
|
*Ó (1) |
|
| Mindenek előtt e rövid szócskát, mely nyelvünkben ige is, melléknév is, eredetére nézve kell ismernünk; palóczosan ejtve, ao v. aó. T. i. ó (cavet, defendit), és az ó (vetustus, antiquus) alapfogalomban megegyeznek, mert mindegyik távolságra vonatkozik, t. i. magát valamitől óni, vagy ovakodni, am. azt magától, vagy magát attól eltávolítani, távol tartani; ugyanezen értelem rejlik az óvás, óvatos, óvatosság szókban; más részről az ó vetus, továbbá ócska, ódon, ovít, ovik, ovúl oly időre vonatkoznak, mely régen elmult, tehát alapértelmök az időbeli távolság, valamint az előbbiekben a térbeli, helybeli távolság. Ezen fogalomnak nem csak a magyarban, hanem több más nyelvekben is azon o felel meg, mely kissé nyiltabb ajakkal ejtve a. Nevezetesen térbeli távolságra vonatkoznak a távolra mutató magyar a, az, amaz, oly, ott, oda, onnan, amoly, amott, amoda, amonnan, a hellen apo, és apo, a latin ab, olle (ille), a szláv od, a német ab, aber, oder; időbeli távolságra, illetőleg régibb korra: ab, aba, apa, any, anya, aty, atya, ag, agg, aszik, avik, avar, avul, avas, avatag, a megnyujtott áp (= av, ó), am. régiségtől megromlott, előtéttel záp, pl. tojás, áporodik; továbbá: ángy, báty, a hellen aiwn, az előtétes palai, palaioV, latin aevum, olim, avus, avitus, német alt, ahn, Ohm, Oheim, ángol old, holland oud stb. Ezen nyelvhasonlatra alapított fogalomból kiindulva úgy vélekedünk, hogy az ó hosszu önhangzóju szóban alaphang a távolságra mutató tompa vagy zárt a, vagy ennek legközelebbi rokona, az o. Midőn az ó távol időt, vagy régi időtől fogva létezőt jelent, elemezve: o-ó, t. i. azon ó (ő) képzővel egyesülve, mely az eredeti, és még tájszokásilag divatos savany-ó, szomor-ó, dombor-ó, keser-ő stb. szókban a törzs tulajdonságára mutat, mi szerént o-ó am. távol minőségü, távol időbeli, régi kortól fogva létező, olyan, mint azon o, mely által távolra szoktunk mutatni. Minthogy továbbá a fennemlitett képző gyakran u, ez ismét vagy amaz közvetlen is v hanggá alakúl, mint: keserő keserü keserv, odó odu odv, fenyő fenyü fenyv; így könyő könyv, hamó hamv, enyő enyv, üdő üdv, elő elv, nyelő nyelv, ölő ölv stb. innen az ó-ból leszen feloldva: ov, ovik, ovúl, ovas, vagy av, avik, avúl, avas; továbbá: avar, avatag, avitt. Valamint az elszámlált szók változatából lettek: keserves, odvas, fenyves, könyves, hamvas stb. hasonlóan az ov av törzsökből ovas avas; miből az is kitünik, hogy miként a keserv, odv, fenyv, hamv stb. hasonlóan az ov és av főnévi rangban, vagy ily rangban is állanak. – Midőn az ó am. cavet, defendit, alakra hasonló a ró, fú, lő, fő, sző, nő, nyű, hí, ví, szí, sí, nyí igékhez, melyek elemezve: ro-v, fu-v, lö-v, fö-v, szö-v, nö-v, hi-v, vi-v, szi-v, si-v, nyi-v; mindezekben a gyök önhangzója rendszerént csak akkor veszi fel a v-t, midőn ragozáskor ismét önhangzó következnék, tehát az úgynevezett ür (hiatus) elkerülése végett, pl. ro-v-ok, ro-v-unk, ro-v-ék; ellenkezőleg: ró-sz, ró-tok (vagy a kimondásban kettőztetve is: ró-ttok) ró-tt-am, ró-tt-ál stb. Tévedés volna ezekben a harmadik személyi névmás ő-jét vélni, mivel, mint látjuk, mindenik személyben eléfordulnak. Más tekintet alá jönnek: lesz-en, tesz-en, vesz-en, me-en (mén), megy-en, hisz-en, visz-en, a régies aloszon, és ezen függőmultak: tén tőn, vén vőn, lén lőn, vin vűn, hin hűn, a régies ion (ivék), őn (evék); mert ezekben kétségtelen, hogy az ön on nem egyéb, mint a toldalékos harmadik személy ön = ő, minthogy ezen on, ön, csak épen a harmadik személyben jön elé. Az ó névhez képzésileg rokonok a só, szó, tó, hó, ló, nyű, szű, cső, kő nevek is, melyeknek gyökei alkalmasint az egyszerü: sa, sza, ta, ha v. ho, lo, nyü, szü, csö, kö, s leszen belőlök sa-ó = sa-v; hasonlók sza-v, ta-v, ha-v, lo-v, nyü-v, szü-v, csö-v, kö-v, honnan e ragozások és képzések: savam, savat, savó, savany, szavam, szavat, szavas, szavaz; tavam, tavat, tavas; havam, havat, havaz; nyüvem, nyüvet, nyüves stb. Így lett az ó-ból avas v. ovas, avúl v. ovúl, avik v. ovik, avar, avatag stb. Az ó igének, mint távolítást jelentőnek o gyökéből származik az old, régiesen ovd, mint a régi Halotti beszéd használja (ha ugyan emitt nem megnyujtás helyett áll); továbbá azon olt, melyből az oltalom, oltalmaz, t. i. valami gonosz eltávolítására vonatkozó szók erednek, máskép: ótalom ótalmaz, midőn t. i. gyökül maga az ó ige vétetik. Az időbeli távolságra vonatkozó ó gyökből lett magában ót-a, vagy a gyököt l-vel toldva: olt-a, pl, rég óta, az óta, öt év olta; V. ö. OLTA. |
|
|
*Ó (2) |
|
| (a-ó, v. o-ó) mn. tt. ó-t. Általán régi korra, távol időre vonatkozó, minek ellentéte: új, mai, mostani. V. ö. Ó, (1). Különösen 1) Aminek ideje már régen lejárt, elmúlt, s más ujabb következett utána. Ó világ, ó kor, ó történetek, ó földleirat, ó testamentom, ó kalendáriom, ó esztendő. Ó viselet, szokások, divat, módi. 2) Ami régi időtől fogva tart, vagy más ujabbhoz képest régebben létezik, és ezen tartósság által jelességében inkább nyert, mint vesztett. Ó háj, ó szalonna, ó zsír, ó bor, ó pálinka, ó dohány. Ó bor és ó leány nem egy áron kel. (Km.) Általán régi. Ó kocsi, ó szekéri ó szerszám. Ó kocsit vasáért, vén asszonyt pénzéért el ne vedd. (Km.). A régi holmikra nézve máskép: hái bái, pl. háibái szerszámok, bútorok. Gyakran fölveszik jelzőül a még fennálló régibb helynevek, midőn hasonló nevü újabbakkal jőnek viszonyba, pl. Ó-Arad, Új-Arad, Ó-falu, Új-falu, Óvár, Újvár, Ó-telek, Új-telek, Óhegy, Újhegy, Óvám, Újvám, Óváros, Újváros, Ópiacz, Újpiacz stb. O (3), (o-ó v. a-ó) áth. Ragozása: óvok, v. ovok, és óvlak, v. ovlak, v. ólak; óvsz, v. ovsz v. ósz; óvunk v. ovunk óvtok, v. ovtok v. ótok; óvnak v. ovnak v. ónak; első m. óvék v. ovék; óvál v. ovál; óva v. ova stb. másod. m. óvt, v. óvott, v. ovott v. ótt, jövő: óvand v. ovand par. óvj v. ójj, v. ovj, v. ojj; htn. óvná v. ovni, v. óni részesülő: óvó, v. ovó. Valakit vagy valamit bizonyos rosztól, pl. kártól, veszélytől, romlástól, betegségtől stb. távol tartani, eltávolítani törekszik; honnét távolító ragu viszonyneveket vonz. Óvd magadat a gonosztól, bűntől, hidegtől. Óvd magadat a szakállas asszonytól. (Km.). Az okos veréb óvja magát a tőrtől. A beteget a meghütéstől óvni. A távolítás tárgya néha ellen névhatározóval jár. pl. A juhokat a farkasok ellen, a határt az árvíz ellen óni. Elemzésére nézve l. felebb Ó. O (4), v. O v. ÓH, indulathang, mely kiejtve a érzések különféleségéhez képest más-más módosítással hangzik: csodálkozó, bámuló, megütköző, pl. ó mily szép! ó te bohó!; fájlaló, sajnálkozó, pl. ó jaj nekem! ó te szegény! ó be kár érette! haragos: ó ti semmirekellők! vágyakodó: ó ha még egyszer láthatnám őt! ó vajha szerencsével járnék! hálálkodó: ó Istenem be kegyelmes és irgalmas vagy! kérő, könyörgő: ó szent teremtőm, ne hagyj el! ó uram, könyörülj rajtam! Mint általán mélységes indulatból fakadó hangszellettel is hangzik, oh, v. óh. Óh mily bámulandó a te neved az egész földön! Óh Istenem, miért sújtasz engem! Óh be oda vagyok! Óh be fáj! Óh ti Istentől elrugaszkodott gonosztévők! Óh óh, óh, mit cselekedtél megint! Óh csak szerencsét adna a jó Isten! Óh Istenem, áldom szent nevedet! Óh édes szülém, bocsásson meg! Ó édes Jézusom.! Óh én nyomorult szegény bünös! Óh átkozott óra! Oh uram Istenem! Oh emberek emberek! Midőn különösen vágyat fejez ki, származékai, ohaj, ohajt, ohajtás, ohajtat, ohajtozik. Mélyebb fájdalomra, vagy vágyra mutat, midőn susogó előlehet vesz föl: soh, sohaj, sohajt, sohájtoz, v. sohajtozik; s rokonai: sov, sovár, sovárog, sop, sopány, sopánykodik, és az f ajakhanggal képzett, fon, fohász, fohászkodik. Mennyiben haragos, vagy utáló, vagy eltaszító érzést fejez ki, értelmi viszonyban vannak vele azon o-val vagy u-val kezdődő szók, melyek utálatra, s eltaszításra vonatkoznak, ú. m. ocsmány, un, undok, undokol (régiesen ondok, ondokol), undor, undorodik, útál, útálat. Mint indulathangok rokonai az, a! ah: á, áh, és indulatra vonatkozó származékaik: ahít, áhít, áld, átok, átkoz, hála, hálálkodik, szán, bán, fáj, sajnál, sápolódik stb. Rokonságok idegen nyelvekben a török, persa ah, a latin o, ah, aha, eheu, hellen a, aa, ai, héber , német ach, oh stb. |
|
|
*~Ó (1) |
|
| vékonyhangon: ő, részesülő-, vagyis igenévképző, pl. jár-ó, kel-ő, járand-ó, kelend-ő, l. Előbeszéd 121-123. l. | |
|
*~Ó (2) |
|
| vékony hangon: ő, igéken kivül is általános névképző pl. kór-ó, csom-ó, dom-ó, sav-ó, loty-ó; el-ő, er-ő, vel-ő, mez-ő, stb. néha nagyító értelemmel, pl. ap-ró, any-ó, báty-ó, Jank-ó stb. | |
